Protest The Hero - Scurrilous

1. C’est la Vie
2. Hair-Trigger
3. Tandem
4. Moonlight
5. Tapestry
6. Dunsel
7. The Reign of Unending Terror
8. Termites
9. Tongue-Splitter
10. Sex Tapes

Ahogy koncertezett a Protest The Hero, úgy lett egyre nagyobb az érdeklődés a zenekar után, ígyhát értelemszerűen, sokan vártuk, hogy megjelenjen az új lemez. Igen tudom, hivatalosan, még nincs kint, de az internetnek sajnos hála, már hallgatható. Nos a Scurillous címről, és az albumborítóról, csak annyit érdemes tudni, hogy Arif nagypapájának a festményéhez fűződik. A korong teljesen másik oldaláról mutatja be a zenekart. Szerintem, nincs olyan sok zenekar, aki megengedheti magának, minden kompromisszum nélkül, hogy valakinek a bajairól szóljanak a dalok. Itt mégis ez történik, és nyílt mondanivalója van a szövegnek, ami nekem nagyon tetszik, mert kevés ilyet látunk mostanság. 

A most 2011-ben megjelent Scurrilous egy kicsit más irányba ment, nem a túl technikázásra hajt, de a lendülete még mindig megvan az előző albumokból. A zenekar Progresszívebbnek mondja, ami hát sok mindent takarhat. takarhatja, hogy a ritmusszekció, a dob és basszus némiképp háttérbeszorul, de Tim szerint, inkább a gitár riffek miatt progresszívebb. Nincs mese ezek a srácok megint kiadtak egy olyan albumot, amihez nem nagyon tudok mit szólni. Főleg nem rosszat. Lehet elvagyok ragadtatva, mert az előző 2 album is úgy tetszett ahogy van, de mit mondjak, nem csalódtam, jobbat nem is várhattam volna. Megmaradtak az elképesztő vokálok, a gitárbűvölések, tört ritmusok, és az epikus basszusrészek (bár ezek száma lecsökkent a Fortresséhez képest).

C'est la vie, azaz Ilyen az élet, Such is life kezdő nótájuk, amit még a CD kidobása előtt már megmutattak az érdeklődőknek, hatalmas sikereket ért el. Érezhetően nehezebb durvább vokál megy mint az előző albumoknál, az embert a hideg rázza a basszus kiállásnál amihez, a kis pattogó, vidám szóló társul. A közepe végén, megy a pergő pergetése, hergelés, majd a végkifejlett hatalmas kiáltás az ember gyomra összeszorul. A következő nótánk a Hair-Trigger, amiben Arif megmutatja, mit neki tapping, mit neki arpeggio-s tepping. Ő egy kis jazz-slappet visz bele, ahogy azt megszoktuk tőle, ha nem tapp, akkor slapp. Természetesen sokunk örömére, Jadea Kelly újra feltűnik, és Rody-val duettet énekel, ahogy azt a Kezia albumból ismerhetjük. Sajnálatos módon csak ebben az egy számban. A Tandemet, az egyik remekművükbe sorolnám, nagyon pattentos kis dal. Minden van benne amiből a Protest The Hero áll. Szóló, nagy intervallumot bejáró vokál, és a dob. Különös itt a szöveg, egy rákos lányról szól, bár még énsem értem teljesen, mivel még nem találtam teljes dalszöveget róla. A következő a sorban a Moonlight. Ezt a számot szövegileg, és valahogy dallamilag a legközelebb a She Who Mars The Skin of Gods-hoz tudnám hasonlítani, annyival másabb, hogy itt van egy lassabb téma, ami a végére egy teljesen új formációba megy át, és a végén vissza az eredeti állapotba, mintha gondoltak volna egyet és a felvétel közben elkezdtek volna jammelni. A Tapestry egy újabb, kicsit földtől elragatottabb dal. Megjelenik a kedvelt Bloodmeat-es szaggatott ritmusos játék (parapappa parapappa parapappapooo). Következő a Dunsel, ami egy teljesen más világba repít minket, az üveghangokkal, amik később ismét feltűnnek. Gitár arpeggio mindenfele, a dob és basszus hatalmas játékával ékesül. Kisebb sweepszólóval kezdődik a The Reign Of Unending Terror, gyors ütemű riffekkel. Igen hangulatos, ahogy Luke a gitáron fel-alá jártatva ujjait arpeggio közepette eláraszt minket, a pattogós vidám szólóival. A végére egy újabb vidám témával zárul a szám. A Termites ugy kezdődik, mintha egy filmben két ellenfél állna egymás előtt, és csak arra várnának ki húzza ki előbb a fegyvert, majd vált. Jogosan kérdezhetnénk, hogy mi ez a váltás, de ha tovább hallgatjuk, rögtön megértjük, egy újabb témaváltás, majd vissza a kezdetekhez, ami egy szólóban merül ki. A sejtelmesség a kulcsszó ebben a dalban, a palmmuted-es történetek, és a kórus, hihetetlen képzeteket valósít meg és a jól megszokott basszuslehúzásokkal emészthetjük meg mellette a reggelinket. Nos megérkeztünk a a Toungue-splitter című dalhoz. A gitárok a jól megszokott kérdés-felelet játékot játszák, a mély kérdez, a magas skálázás válaszol. Epikus részek tömkellege, 'Hay' bekiáltásokkal. Egyszerűen fenomenális a végkifejlet a dal végén. Sajnos az utolsó számunkhoz érve a Sex Tapes jön, ami egybesimuló vokállal varázsol el minket. Majd egy igen durva, operába illő téma tűnik fel. Az utolsó perc nagy része egy old-school szólóval zárul, amely alatt a bass-line, is nagyon jól tetszetősen szól, de nem túl hivalkodóan.

Mindent egybevéve mindegyik szám ugyanúgy, ugyanazalatt a séma mellett épül fel, de mindig raknak bele olyat, amitől érdekessé tudják tenni. Ha 4.5/5-öt adnék, nem érezném magam úgy, hogy túl nagylelkű, vagy túl féltékeny voltam rájuk. Kicsit sajnálom, hogy nem hallunk olyan sok basszus témát, mint a Fortressben. Mindenféleképpen, ez egy olyan album lett, amiről igen kevés rosszat lehet elmondani, max ha valaki nem szereti a magas vokált, a sok bravurt a gitárban, a lelassuló részeket, annak nem biztos, hogy fog tetszeni. Minden esetre adni kell neki egy esélyt, meghallgatni egy kupa sör mellett, utazás közben az mp3-on, vagy az autóban, vagy akár élőben. Nagyon örülök, hogy most februárba láthattam őket játszani, és mindent megtettek, hogy mi jól érezzük magunkat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.