Neuraxis - Asylon

2011.03.10. 22:03

 
1. Reptile
2. Asylum
3. Savior & Destroyer
4. By the Flesh
5. Sinister
6. Trauma
7. Resilience
8. Purity
9. V
10. Left to Devour

 

 A kanadai Neuraxis szolidan technikás death metal-t játszik, és jól csinálják, na. Ugyan még teljes munkásságukkal nem sikerült megismerkednem, de Asylon című albumuk igencsak tetszetős darab.

Az album címe - és maga a borító is - az őrültekházát jelöli meg tematikaként. Habár utálom a belemagyarázásokat - mind az irodalomban, mind a zenében - ez esetben úgy érzem, hogy tényleg egy tudatosan megválasztott koncepcióról beszélünk, és nem csak úgy ráböktek egy tetszőleges albumcímre.

Az album kellően melodikus, azonban ha az előző koronghoz hasonlítjuk (The Thin Line Between), felfigyelhetünk rá, hogy az igazán magasba törés hiányzik belőle. Ezt úgy értem, hogy sokszor észrevettem magamon az album hallgatása közben, hogy egy-egy dallamot fejben kiegészítek egy pár hanggal magasabbra, és elképzelem, hogy úgy milyen fülbemászó lenne. Ehelyett azonban már-már direkt hanyagolják a 'végkifejletet' a dallamok terén, nem hagyják, hogy felkússzon az égbe, sokszor inkább visszafogják, mintha tényleg egy őrültről lenne szó, aki próbálja elnyomni érzéseit. A hangzás valahogy még az átlag death metal albumokra jellemzőtől is sokkal szorongósabb, borongósabb, valószínűleg a gitárskálák teszik, a fene sem tudja. Nem egy szokásos darálós album, ami egyeseknek pozitívum, másoknak negatívum lehet. Érdekes mód nehezen emészthetőnek találom, nem a technikássága miatt, mert azt szerencsére nem viszik túlzásba, hanem a fent leírt hangulatáért. A vokál számomra egy kissé egysíkú, nem mintha ez gond lenne, mert jól teszi a dolgát. A dob kellően változatos, mint már említettem, nem csak eszeveszett darálás, jól bánik a cinekkel. A basszus hangszíne nagyon is kellemes, jól hallható, nekem tetszett.

Az első 6 dalra nem térnék ki egyenként, mert eléggé egy tematikára épülnek, és egységet is alkotnak. Aztán, mintegy töréspontként eljön a Resilience, amitől a hátamon is feláll a szőr, pedig egy akusztikus hangzású számról beszélünk. A vokál egy tébolyodott belső monológját juttatja eszembe, pedig nyugodt hangzású. Ezután, mintha csak erre várt volna az album, valami mintha kiszakadna a 'főhősből': a Purity kifejezetten magasabb távlatokba is felmegy, sokkal dinamikusabbá válik, számomra az album tetőpontja. Ehhez képest a V úgymond visszaesés, a dallam minimalizálódik. Zárótételként a Left To Devour-t hallhatjuk, ami hiányérzetet hagy az emberben. Sokat gondolkoztam rajta, hogy ez a hiányérzet milyen 'töltésű': pozitív vagy negatív? Egyrészt negatív, mert bizony lezárásnak mást várna az ember, ez nem vezeti le annyira a lemezt. Viszont egyben pozitív is, mert önkéntelenül is várjuk a folytatást, annyira belelendül, ráadásul a szám végén az akusztikus téma azt sejteti, hogy itt még valamit kapni fogunk, és örülünk. De nem kapunk, ami bosszantó.

Összegzésként annyit mondanék, hogy engem megfogott ez a diliházas tematika, bár az előző albumokhoz képest kevésbé durran nagyot. Azonban erősen úgy sejtem, hogy ez nem bénázás a zenekar részéről, hiszen már bizonyították, hogy mire képesek. Én úgy hiszem, hogy direkt vették most ezt visszább, mert egy ilyen nyomasztó hangulatú albumot akartak. Ki-ki döntse el maga. Szerintem kell egy kis idő és jó pár hallgatás, mire az ember rákap az ízére, kérdéses, hogy ez mindenkinek megéri-e. Akik már hallgattak régebben is Neuraxis-t, azoknak bátran ajánlom. Akik nem... nos, nekik is, de ne számítsanak arra, hogy rögtön padlót fognak majd.

Szerző: .bb.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cursedaffection.blog.hu/api/trackback/id/tr722729382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.