Emmure - Speaker of the Dead

2011.03.05. 23:28

1. Children Of Cybertron
2. Area 64-66
3. Dogs Get Put Down
4. Demons With Ryu
5. Solar Flare Homicide
6. Eulogy Of Giants
7. Bohemian Grove
8. 4 Poisons 3 Words
9. Cries Of Credo
10. Last Words To Rose
11. A Voice From Below
12. Drug Dealer Friend
13. My Name Is Thanos
14. Lights Bring Salvation
15. Word Of Intulo

 

Számos jellemhibám közül az egyik, hogy ha számomra fontos vagy általam kedvelt emberek valami kínosat tesznek, akkor én is rosszul érzem magam. Hogy ez hogyan kapcsolódik ide, arra majd később visszatérek.

Az amerikai Emmure munkásságát már a kezdetektől fogva nyomon követem. Bevallom, sosem voltam nagy hardcore-fan, sőt, de a srácok által játszott változatot gyorsan megszerettem. Ugyanis van itt minden, ami pár évvel ezelőtti suhanc jómagamat elkápráztatta: brutál vokál, hangzatos gitárvinnyogtatás, meg hát breakdown minden mennyiségben. Az első nagylemezüket egyszerűen imádom, a másodikat már kevésbé, a harmadik az úgy talán az előző kettő között áll. És most itt van a negyedik felvonás, Speaker of The Dead címmel.

Bevallom, ódzkodtam tőle, hogy beszerezzem, ugyanis nem túl sok jót hallottam róla objektív vélemény formálására képes emberektől. Féltem, hogy lerombolja a zenekarról bennem élő pozitív képet, amelyet még zenei ízlésem továbbfejlődése sem tudott lerombolni. Félreértés ne essék, nem lett belőlem elitista ’igazhívő” death metal arc, de az tény, hogy a breakdown-fesztivál már nem tud annyira lekötni, mint régebben, és emiatt a srácok stílusával kapcsolatos véleményem is átértékelődött.

Na de nézzük a konkrétumokat! A vokál még mindig eszméletlenül beteg, bár a pszichopata kifejezés jobban illene rá. Az hagyján, hogy pincemélységekbe lemegy, de a hardcore-osabb/üvöltözősebb, illetve screamo-beütésű részek egyszerűen olyan fűszerezést adnak az egész cuccnak, hogy azt nem lehet megunni. Még annak függvényében sem, hogy az eddigi összes albumon ugyanezt hallhattuk, de ez egyáltalán nem baj, sőt: ezen ne is változtassanak! Viszont felmerül némi negatívum is: habár nem vagyok egy dalszöveg-buzi, azt mégis gagyinak tartom, hogy itt a szövegek ennyire klisések, még önmagukhoz képest is. Nem egy szófordulatot vagy gondolatot elsütöttek már az előző albumukon is, jó párszor (megjegyzés: persze érvelhetünk azzal, hogy a death metalnál nincs klisésebb szövegvilágú műfaj, ennek igazat is adok!). Azonban ugyanazokat a hardcore-os, ’bitch I don’t need you’ meg efféle tematikákat negyedjére elsütni már gáz dolog szerintem. Nem viccelek, az egyik számban (Demons with Ryu) majdnem megjósoltam, hogy mi fog jönni következőre: mikor az énekes kimondta, hogy ’this never’, magamban kiegészítettem, hogy ’never ending war’ , amellyel nem tévedtem olyan nagyot, ugyanis ’this never ending conflict’ sült ki végül belőle.

És most jöjjön a feketeleves: a lemez többi komponense egyszerűen semmilyen. Nagyon hiányolom belőle a dallamosságot, persze azért van benne a maga hardcore-os módján, de az nem túlzottan mérvadó. Érdekes módon sokan sorolják be őket deathcore-nak, amit én röhejnek tartok, mert a deathcore dalstruktúrák még csak köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit ők csinálnak, a játéktechnikáról már nem is beszélve. Sajnos az egész album breakdownok tömkelegéből áll, egymás mögé pakolva, néhol megtűzdelve hardcore-os akkord-dallamokkal. Muszáj ismételnem önmagam (mint ahogy ők is ezt csinálják…):  NEM lenne ez olyan hatalmas katasztrófa, ha ez lenne a debütáló korongjuk. De ebben semmi újítás sincs, sőt néhány helyen még talán unalmasabb is, mint az elődök. A ’sikítozó’ gitárhang, ami régen még egzotikusnak hatott, mára már megkopott, túlzásba viszik az egészet, és egy-két helyen erősen megkérdőjelezem, hogy ezt természetes körülmények között elő lehet-e egyáltalán állítani, vagy csak szarráeffektezték az egészet. A dob és a basszus olyan, amilyen, a riffekről alkotott véleményem nagyjából lefedi ezeket is. 38 percnyi játékidő mellett 15 számot egy kissé túlzásnak érzek, jobb lett volna inkább kevesebb, de jobban kidolgozott nóta.

Végezetül pedig megmagyaráznám a bevezetőmet. Bírtam az Emmure-t és sokat is hallgattam őket régebben, főleg a Goodbye To The Gallows-t. Mindig bevédtem őket, ha ismerőseim támadták, ócsárolták. És most kijönnek egy ennyire önismétlő és klisés, unalmas albummal, ami miatt már-már én érzem kényelmetlenül magam. Kínosnak tartom, hogy egykori szeretett zenekarom ezt baszta le az asztalra rajongói elé. Ha még mindig hallgatnám őket aktívan, akkor sem biztos, hogy megvenném boltban/iTunes-on, így meg végképp nem. Az első meghallgatás napjára direkt ünnepélyesen kiöltöztem, de mire végeztem az albummal, már kicsit gáznak éreztem a rajtam díszelgő Emmure-pólót (amely utólag nézve talán kicsit gáz, de kit érdekel, hö). Szóval, ha nem hallgattad még a srácokat, azt tanácsolom, ne ezzel a koronggal kezdd: a legelső albumuk rendelkezik a legeredetibb koncepcióval, elsőre inkább válaszd azt. Ha azonban élsz-halsz a breakdown-okért és a lassú, mosholós zúzdáért, akár a dallam rovására is, akkor ne habozz, mert biztos jót fogsz tudni tombolni rá. Én a magam részéről várom az újítást, hiszen tudom, hogy nem csak ennyire futja tőlük. Addig is: chugga-chugga!

A bejegyzés trackback címe:

https://cursedaffection.blog.hu/api/trackback/id/tr552713933

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása