Abysmal Dawn - Leveling The Plane of Existence

Bevallom, csak nemrégiben ismerkedtem meg az amerikai Abysmal Dawn -nal, pontosabban szólva legújabb albumukkal, a Leveling The Plane of Existence -szel. Éppen ezért sokáig gondolkoztam rajta, hogy tanulmányozzam-e korábbi munkásságukat, vagy csak az aktuális korongról alkotott véleményemet írjam meg. Végül az utóbbi mellett döntöttem, így fejlődésről - vagy akár visszaesésről - nem tudok nyilatkozni. Azért információszerzés céljából ránéztem a srácok MySpace-ére  - és ott kisebb fajta csalódás ért. A banda fotója alatt egy kissé önfényező hangvételű iromány olvasható, melyből kiemelném a "massive, memorable riffs" és az "ABYSMAL DAWN is one of the best new American metal bands" kijelentéseket (ezekről elöljáróban annyit, hogy nem eszik olyan forrón a kását).

Az album borítójáról kijelenthejtük, hogy rendkívül igényes és szemet gyönyörködtető munka, a színárnyalatok remekek, és hát egyébként is imádom a festményszerű fedőket. Habár ez csak kötözködés, de nekem nem igazán tetszik az együttes logója (persze ez zenei szempontból nem lényeges, de mondjuk merchandise terén már annál inkább, mert hiába a szép kép, a betűtípus nem tetszik, és ezért nem vennék fel ilyen pólót). Ennyit a külcsínről, most nézzük a belső értékeket, azaz magát a lemezt!
A 'The Age of Ruin' című zongorás introval nyitnak, ami nem rossz felvezetés, habár lehetne kicsivel rövidebb is, pláne, hogy egy téma ismétlődésére épül. A 'Pixilated Ignorance' klasszikus stílusú death metal nyitány, néhol thrash-es beütéssel, mintegy előrevetítve az album későbbi szakaszait. Szerintem kezdésnek kicsit langyos. Annál szívmelengetőbb - vagy éppen fagyasztóbb? - az 'In Service of Time' , melynek az eleje az újhullámú black metal bandák riffjeit juttatja eszembe. Az egész szám vontatott, és a visszatérő akkordbontásos részek (először 01:15-től) kimondottan 'szemétkedős' hangulatúak. Erről a számról is az a véleményem, mint az introról: a főtéma túl sokat ismétlődik, hamarabb kellett volna rakni a begyorsulást, illetve a hardcore hatású részeket. Ezután következik a 'Rapture Renowned', amely rohanósan indul, és többé-kevésbé végig tartja a tempót. Itt is előjön a sötét hangulatú akkordbontás. 'Our Primitive Nature' néven egy rövidke, törzsi dobos átvezető kap helyet a következő szám előtt, jól el van találva. A 'Perpetual Dormancy' lassúzós alaptémára épül, ami egyre-másra felgyorsul. Kellemes melódiák is helyet kapnak benne. Ezután jön a címadó 'Leveling The Plane of Existence' , amely ismét egy gyorsabb dal, nem mintha akármelyik számot is be lehetne ez alapján sorolni, hiszen az albumra jellemzőek a belassulások. A szóló végén az összecsengő gitárok harmoniáját kiemelném. A szám lezárása is jó, tetszik a lábdob és a cinek ritmusa. Mindenesetre nem tartom olyan nagy durranásnak, amit egy címadó daltól elvárnánk. A 'Manufactured Humanity' kezdése tetszik a legjobban, a főriff szerintem nagyon jól el van találva, plusz mellé a cinezések. A szóló itt más koncepciót mutat, mint a többi számban, persze leginkább a kezdetén hallható, a többitől eltérő gitáreffekt miatt. A 'My Own Savior' eleje szerintem igencsak untató, körülbelül a felétől lesz érdekes, onnan egész jópofák a riffek. Zárásképpen megkapjuk az album számomra legérdekesebb track-jét, a 'The Sleeper Awakens'-t. Ki merem jelenteni, hogy itt kimondottan érezhető egy kis black metal-hatás, mind a lassú riffek, mind a vokál terén. Utóbbi sajnos csak a szám első harmadában mérvadó, szerintem még bőven használhatták volna, ugyanis rendkívül rideg atmoszférát teremt. A mély, démoni grunt-hoz már hozzászokhattunk, hiszen a legtöbb banda azon alapszik, itt viszont a vokál sokkal emberszerűbb - és éppen ezért hátborzongatóbb, mert közelebb érezzük saját lényükhöz, persze nyilván senki se gondoljon clean vocal-ra. A tiszta gitárhang szereplését is kevesellem, pedig nagyon jól bizonyít a dal elején. A nóta nem túl elegánsan hajol meg produkciója után, ugyanis mintegy 40 másodpercnyi gitárzúgással és 'gerjedéssel' zárul, a végére egyre inkább az utóbbi felé tolódva, számomra idegesítő módon. És itt vége is a 38 perces death metal eposznak.

Talán érezhető, hogy a számokból nem túl sok konkrétumot tudtam kiragadni. És itt visszautalnék a kezdésre, egészen pontosan a "massive, memorable riffs" kijelentésre: sajnos meg kell cáfoljam, a riffek nem túlzottan egyediek, és nem ragadják el az embert. Kevés a jó pillanat, az igazán emelkedett hangulat, vagy a fülbemászó melódia. Ehelyett kapunk többé-kevésbé hangzatos, de már kissé kopottas death metal kliséket, minimális melódiával. A szólók nem rosszak, de nem is kiemelkedők, és ha egymás mögé vágnánk őket, nehéz lenne megkülönböztetni őket, bár ettől függetlenül a klasszikus húrvinnyogtatások rajongóinak (beleértve engem is) örömet tudnak szerezni. A vokálról eddig még nem túl sok szó esett, pedig ez kimondottan pozitívum: ugyan az utolsó szám kivételével meglehetősen egysíkú, de karakteres, nem csap át az egyesek által kevésbé kedvelt 'gyomorhörgésbe', mégis elég mélyről jön ahhoz, hogy brutális hangzást biztosítson. Tetszett! Kiemelném még a dobos néhány érdekesebb lábdob-ritmusait és cinezéseit, utóbbiak általánosságban véve is színt hoznak a ritmusszekcióba. A basszusra tényleg nem tudok mit mondani, egy kiemelkedésére sem emlékszem, nem ment fel magas távlatokba. Ráadásul egyedül, a szobámban ülve és fülessel zúzatva az agyamat is alig hallom a basszer jelenlétét, habár lehet, hogy egy 12 ezres extra basszusos fülzsinór segítene rajta, de más zenekaroknál ezzel nincs problémám, tehát ne menjünk bele mobilhangcucc-kérdésbe, itt szerintem inkább a stúdiózással van a baj. [Viszont ha valamelyikőtök meghallgatja egy extrabasszos fülhallgatóval, az kérem írja meg, ő mit tapasztalt! Megy érte egy virtuális brofist.] A basszus szegényességét tehát kifejezetten hiányosságnak tartom, elvégre egy háromtagú formációról beszélünk, amelyben a ritmus/szólógitáros tölti be a vokalista szerepét is, ergo a basszernek esélye lenne odatenni magát, és esetlegesen valami pluszt nyújtani a dörmögésen kívül.

Összességében tehát mit is mondhatnék? Sajnos ismét vissza kell utalnom és megcáfolnom a bevezetőben idézett bemutatkozó szövegüket, nevezetesen az "ABYSMAL DAWN is one of the best new American metal bands" részt. Mert véleményem szerint majdhogynem átlagos, középszerű lett a fiúk ezen korongja, és a modern death metal bandák közül jó páran überelik őket. Körülbelül 4-5 alkalommal is végighallgattam az anyagot, elvégre Bennie már egy ideje taszigál, hogy ugyan írjam már meg ezt a kis albumbemutatót, hogy el tudja dönteni, érdemes-e beszerezni hallgatásra a lemezt, vagy csak nagyon drága poháralátétnek jó-e. Éppen emiatt (hogy ennyire belemélyültem) érzem úgy, hogy nem szabad túlzottan dicsérnem, de lehúznom sem. Nem rossz death metal album a Leveling The Plane of Existence , de szerintem könnyen felejthető. Tetszenek benne a néha-néha elősejlő black metal hangzású részek, valamint a trash-es riffek, azonban mindkettőre viszonylag hamar rá lehet unni, hiányzik a kiemelkedően jó szám vagy csak akár egy momentum is. Hiányolom az 'epic' dallamokat, a melodikus részeket. Ettől függetlenül azonban mindenkit bátorítok arra, hogy hallgasson bele, hátha ő jobban rákap az ízére, hiszen a vokál és a dob sok mindenért kárpótol.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.